Agyunk a hangokat elektromos jelekként, a látványinformációt pedig képként dolgozza fel. Ennek következtében a képként beérkező adatok komplexitása miatt több agyi terület fókuszál erre a feladatra, mint a hanggá alakításra.

Hangimpulzusok hiányában a hallássérültek megfelelő és körültekintő oktatás mellett több információt vesznek fel a perifériás látással, jobban tájékozódnak a térben, és komplexebben, dimenzionáltabban látják a világot, mint a hallók. Ez azt jelenti, hogy a nonverbális információ értelmezési képessége az ilyen esetekben megnő, valamint kreatívabb a gondolkodás is.

Manapság ez a kincs azért marad kiaknázatlan, mert a hallássérültek iskolai képzése kicsi kortól hiányos – a hallást kiváltó módszerekre fordítható erőfeszítések meg nem tétele miatt.

Azon kevesek, akik akár a családi, akár az iskolai környezetben megkapják ezt az odafigyelést, bizonyos  tevékenységekben kitűnnek a többiek közül.

Néhány jellemző nyilatkozat az érintettektől:

• „Kiskoromban anyukám nem akarta elfogadni, hogy csak szájról olvassak, ezért addig beszélt hozzám, amíg a szájról olvasást a hangokra figyeléssel kombinálva akár távolról is megértettem egy elmondott vicc poénját.”
• „Amikor feliratos filmet nézek, nekem nem zavaró a képre és a szövegolvasásra egyszerre koncentrálni, mert a perifériás látásom annyira fejlett, hogy az oldalsávban levő dolgokat éppen úgy látom, mint a középen levőket. Ez nagyon sokat segít vezetésnél is, mert az utakon gyorsan bekövetkező eseményeket már akkor fel tudom mérni, amikor egy átlagos ember még csak sodródik velük. Én mivel nagyon jól átlátom a teret, és kitűnően értelmezem a mozgást, jóval hamarabb számítok ki vezetési szándékokat, és kerülök el mások hibáiból bekövetkező baleseteket.”

A hallássérültek ezen képességüknek köszönhetően

nagyon alkalmasak a művészetekre, fotózásra, grafikai, valamint látványtervezésre, a nagyon kifejező nonverbális kommunikációra,

mint pl. többdimenziós látást kihasználó videojátékok létrehozására és tesztelésére, vagy a pontos célzásra egy labdajáték során.

Azonban az emberek először azt veszik észre, ami eltér az átlagostól, és negatívan értelmezik ezt a különlegességet. Az erősségek helyett a hallássérülteket olyan beszédértési elvárások elé állítják, amelyeket alapok nélkül támasztanak eléjük.

Mivel az ő anyanyelvük a jelnyelv, fontos, hogy az írott szó eszközeivel fejleszthessék szókincsüket. Ha találkozunk velük, nyugodtan használjuk telefonunkat írásra is. Támogassuk őket, hogy könyvtárbelépőhöz jussanak, hogy az olvasás által szélesíthessék látókörüket és kommunikációs repertoárjukat.

Ha támogatásunk által felszínre hozzuk a bennük szunnyadó tehetséget, olyan embereket láthatunk meg, akik a gondolati sík mélyebb rétegeiből hoznak fel kreatív ötleteket,

akik egyszerre multidimenzionálisak és többnyelvűek, és akiknek, ha szavaiból nem is mindig, de művészi tollaiból annál többet nyerhetünk. Taníttatásuk módszertani fejlesztése olyan írókat adhat nekünk, akik képesek arra, hogy akár a mi hangunkat is felerősítsék.

Ha csak annyit teszünk, hogy közvetlenséget mutatunk feléjük egy párbeszédben, elolvassuk blogjaikat, támogatjuk őket eszközeik beszerzésében, megvesszük az általuk készített ajándék és dekorációs tárgyakat, olyan évszázados falakat dönthetünk le, amelyeket mi magunk állítottunk az ismeretlentől való félelem tégláiból.

Az automatikusan felmerülő „Mit kezdjek én veled?” kérdésre legyen a válasz egy érintőképernyő, egy arc felé fordulás, egy mosoly, egy könyv, és egy kedves kézmozdulat.

Erre „hallgatni” fognak.

A Munka-Kör Alapítvány a Hallássérültekért
munkatársának írása