Nemrégiben történt, hogy kollégánkat, Sándort hónapok óta nem tudtuk elérni: dolgozni nem járt be, betegszabadságot nem vett ki. Felkerestük a háziorvosát, és megtudtuk, hogy őt sem kereste fel hónapok óta.

Magyarországon még mindig állandó jelenség, hogy olyan emberek, akik halmozottan fogyatékkal élnek és más hátrányos helyzetben vannak, kilátástalanul tengetik életüket. Sándor szegény családból származik, saját neméhez vonzódik, és pszichésen, idegrendszerileg is károsodott.

Kiderült, hogy egy közösségi finanszírozású szociális lakóintézményben él, ahol 22 férőhelyből jelenleg csak 8 foglalt, és kettesével osztoznak a helyeken.

Felkerestük ezt az intézményt, ahol végül „megtaláltuk” Sándort, de azt tapasztaltuk, hogy az ott dolgozók részéről nincs meg a kellő rutin a helyzet kezelésére. Az a véleményünk alakult ki, hogy

önmagában sajnos nem elég az, ha valakinek egy ilyen közösségi lakhatást biztosítanak.

Az itt dolgozó gondozóknak szorosabban együtt kellene működniük a munkaadókkal. Tudniuk kellene, hogy hol dolgoznak, mit csinálnak az ápoltjaik, és hogy hogyan tudják őket segíteni; de Sándor esetében nem rendelkeztek ilyen információkkal. Ők bár beszélgetnek az emberekkel, meghallgatják őket és ez nagyon fontos, de nem működnek együtt sem a munkaadókkal, sem az orvosokkal.

Ha van egy olyan fejlesztő rehabilitációs központ vagy hátrányos helyzetűeket ellátó bentlakásos intézmény, amely nem csak értelmi fogyatékossággal élőknek szól, hanem más hátrányokkal küzdő embereknek is, akiknek az ottlakását a munkavégzés feltételéhez kötik, akkor ott

jelentős pszichológiai támogatásra lenne szükség.

Együtt kell működnie ennek a közösségnek, ennek a támogató-központnak minden más szereplővel. Akár az orvossal: az egészségügyi rehabilitáció miatt; akár a munkaadóval: a munka-rehabilitáció miatt. Ezek az együttműködések sajnos, esetünkben nem léteznek.

Félreértés ne essék: az egy nagyon jó, pozitív kezdeményezés, hogy lakáslehetőséghez juttatnak olyan kvázi hajléktalan embereket, akik nem tudnak kifizetni egy albérletet. De azokat, akik itt megfordulnak, sokkal jobban kellene fejleszteni. Személyes segítséget nyújtani. Például nálunk, a Munka-Kör Alapítványnál is gyakran elkísérjük kollégáinkat az orvoshoz, a bankba, akár az Államkincstárba is, mert látjuk, hogy egyedül ezeknek a legegyszerűbb feladatoknak a megoldása is gyakran akadályokba ütközik.

Ezekben a kis közösség által támogatott létesítményekben is nagyon komoly támogatói munka kellene ahhoz, hogy igazán hatékonyak legyenek. Így lesz ez egyszerre egy nagyon jó kezdeményezés és egy újabb szomorú történet is egyben.